2021. december 17.
Kategória: Híreink
Címkék: Mariházy Miklós

Mariházy Miklós bemutatása – Vas Béla néprajzkutató írása

Tisztelt Martfűi Lakosok!

Értesültem róla, hogy Martfű város képviselő testülete – a lakosság véleményének figyelembe vételével – át szeretné nevezni a Martfű Városi Művelődési Központ és Könyvtár épületét. Az alábbi ismeretterjesztő írásommal kívánom felhívni minden kedves olvasó figyelmét egy hajdan volt, régi személyiségre, Mariházy (született Kövér) Miklósra. Az átlag helybéli lakos keveset tudhat róla, de mi, kutatók, akik mélyebben eredünk a helytörténet zegzugos, néha rejtett értékei nyomába, ismerjük munkásságát, országos érdemeit. Az alábbi írásommal szeretnék érvelni Mariházy Miklós mellett. Megismertetni őt Önökkel. Ezen írás rövidített változata 2008-ban már megjelent a TISICUM-ban, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve XVII. kiadásában, a 353. oldalon, „Régen volt, soká lesz” címmel. Amennyiben az általam bemutatott személy elnyerte tetszésüket, kérem, gondolják át, Martfű központi kulturális intézménye büszkén felvállalhatja-e egy ilyen országos érdemeket szerzett, martfűi illetőségű, kultúrát támogató művészember nevét. Amennyiben válaszuk „igen” lesz, érveljenek, szavazzanak mellette!

Köszönettel és tisztelettel: Vas Béla néprajzkutató

Kövér Miklós, a művész

A hétköznapi ember Kövér Miklósról tudhat a legtöbbet, hisz kulturális téren elért eredményei alapján ő szerepel leginkább közkézen forgó lexikonokban, emlékiratokban. 1870. november 7-én született Tiszaföldváron. Az ország kulturális életében, mint színész, színigazgató szerzett érdemeket. Családjának többi tagjához hasonlóan, ő is a középiskola elvégzését követően gazdálkodással foglalkozott, majd 3000 holdas birtokán. Mondhatnánk elég későn, harminckét esztendős korában gondolta megváltoztatni élete folyását. 1902-ben elhagyta feleségét, a belügyminiszter leányát, s beállt statisztának az aradi színházba. Ekkortájt vette fel a Mariházy Miklós művésznevet, hisz a színházhoz kötődő vonzalma nem kis botrányt keltett abban a családban, ahol néhány hercegi fő is volt a család oldalágán. A botrányt csökkentendő, vettek neki egy színtársulatot, mondván, majd megbukik, és visszatér gazdálkodni. Nem így történt, sőt, fényes karriert futott be.

1902-től 1905-ig, majd 1906–1908 között Aradon játszott. 1908-tól a kecskeméti színház igazgatója lett. 1911-ben Szolnokon színházat nyitott, s ettől kezdve 1920-ig mindkét városban játszott társulatával. Igényes színi direktor volt. Különösen zenés darabjaiba igyekezett országos hírű művészeket megnyerni. Társulatában lépett fel a kor egyik legünnepeltebb primadonnája, későbbi felesége, Turchányi Olga is. Szolnokon játszottak még olyan nagyságok, mint Pethes Imre, Beregi Oszkár, Gombaszögi Frida, Hegedűs Gyula, és még több más jelesség. Jellemző igényességére, hogy zenei vezetője egy ideig Dohnányi Ernő volt. Nem véletlen, hogy a mai Szigligeti Színház 1912-ben épült hajlékelődjének megnyitására az ő társulatát hívták meg.[1]

Társulata még 1914-ben, 1915-ben, sőt az 1918–19-es szezonban is játszott Szolnokon, de a háborús ínség miatt sokszor csak 15–20 néző előtt. A város változatlanul adott pénzügyi támogatást, de ez a szerény bevétel miatt kevésnek bizonyult a társulat fenntartásához. Hogy pótolja a hiányt, családi vagyonát adogatta el. Mindezen áldozatvállalás ellenére méltatlan körülmények között távozott a városból. Vesszőfutása azzal kezdődött, hogy a Tanácsköztársaság idején megjelenő szolnoki napilap szemére olvasta „osztályidegen” voltát. 1919-ben a Szolnoki Munkás című lap minősíthetetlen hangon megtámadta úri származása miatt. Az 1920-as évek elején újra pályázott, hogy visszajöhessen társulatával Szolnokra. De ekkor meg a „kommünhöz való lojális magatartását” vetették szemére, s nem kapta meg a szolnoki színházat, sőt, még a kecskemétit is elveszítette.[2] Az 1919-es megtámadtatásra a következő évben válaszolt egy kecskeméti lapban, a Magyar Alföldben: „18 évvel ezelőtt a nevemet megváltoztatva, egy egész társadalmi rend ellenkezése dacára színész-proletárrá lettem, és ezen a pályán küzdve tartottam fenn magamat és családomat.”[3]

1920-tól 1925-ig Kaposvárott, közben 1924-ben Mohácson és Baján, 1923–1925 közötti időszakban Egerben, 1924–25-ben Sátoraljaújhelyen is tartott előadásokat. 1925–26-ban Sátoraljaújhely, Pápa, Esztergom, Kispest, Mezőhegyes, 1926–27-ben Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd, Kispest, Csongrád tartozott kerületébe.[1]

Soha többé nem tért vissza szűkebb hazájába. Élete végére egész vagyonából csak egy kecskeméti ház maradt meg. Mivel vagyonát feláldozta a színművészet oltárán, mondhatni egészen elszegényedve halt meg 1930. március 23-án, Budapesten. Akkor már az Országos Színészegyesület tanácsosa volt.

A feláldozott vagyon között szerepelt a martfűi gőz téglagyár is, melynek tulajdonlását a még fellelhető fém bárcák bizonyítják. Ezek felirata: Kövér Miklós martfűi gőz téglagyára. Közkézen forogtak azok a fém bárcák, amelyeket annak idején Kövér Miklós adott ki. Anyaguk vörös– és sárgaréz ötvözete, méretük 20–22 mm. Címletüket tekintve egyes, ötös és tízes értékben van birtokunkban. Írás lapján a számjegy, fej oldalán az alábbi felirat olvasható: „Kövér Miklós Martfűi Gőz Téglagyára”. Monogram is szerepel rajta; MK.

Kövér Miklós egyéb érdemeket is szerzett Martfű–puszta felvirágoztatásában. A művészetek támogatására fordított ingatlanok között szerepelt egy kis nyomtávú vasútvonal is, amelynek adatait nagyszerűen dolgozta fel Szikszai Mihály. Az alábbiakban tekintsük át az ő segítségével Kövér Miklós kisvasútjának történetét.

1896-ban három gazdasági vasút működött a megyében. Györgyei Miklós pusztakürti, 3 km-es vasútja, Kohner Zsigmond és Adolf szászbereki 4 km hosszú vasútja, és Kövér Miklós 500 mm nyomtávú, 4,3 km-es kisvasútja, amely martfűi majorjából vezetett Martfű állomásig.[2] Martfű állomás azon fővonalon fekszik, amely É–D irányban halad Szajol–Kunszentmárton települések között.

1898-ban a Tiszaföldvár–Martfű-puszta kisvasút üzemeltetését, amelynek építtetője szintén Kövér Miklós volt, 39874/1898 számú határozatával engedélyezte a Közlekedésügyi Minisztérium. A sínek a martfűi majorjából (Peresi–tanya) vezettek Martfű állomásig. A szerelvényeket lovak továbbították. Kövér János is akart lóüzemű vasutat építtetni, 600 mm nyomtávolsággal, gazdasági célra, Martfű állomástól Mariházi–tanyáig. A kisvasút terveit Schubert Adolf mérnökkel készíttette el. A kisvasút nem csak a martfűi állomástól vezetett volna Mariháza–pusztára, hanem a másik irányba, a Lövei–dűlőbe is. Az 1923 augusztusában módosított terv szerint azonban nem Martfű állomásig vezették a síneket, hanem a Tiszaföldvár és Martfű állomás között megépített új rakodó kitérőig („Mariházi–kitérő”). Ez alapján a fővonal Mariháza–tanyára, majd annak folytatásaként Alsó–tanyára vezetett. Ebből a vonalból egy leágazás vitt a Lövei–dűlőbe. A kisvasutat elsősorban répaszállításra használták. Végleges építési engedélyét a Közlekedésügyi Minisztérium 81496/1923 v.sz. határozatával adta meg.[3]

De nem csak a gazdasági életben ért el számottevő sikereket Kövér Miklós. Az úri osztály is számon tartotta. Így még inkább érthető az a bánat és szomorúság, amely megérintette 1919–20-ban, politikai téren ért támadások során, a színjátszás iránt érzett elkötelezett vonzódása miatt.