Február 14-én, Bálint napján egy újszerű kezdeményezést hívtunk életre az intézményünk faceebook oldalán!
„A mai napon arra gondoltunk, hogy egy közös vers megírásával létrehozhatnánk valami újat és teremthetnénk vele hagyományt a Bálint naphoz kötődően. Ezúttal nem cél az időmértékes verselés, legyen inkább rímeké a főszerep! Nem a szótagok száma fog számítani, hanem az együtt alkotás izgalma és öröme!
De mi is lehetne versünk témája? A tavasz közeledte, a természet megújulása és a szerelem…
Természetesen egy kis ajándékkal kedveskedünk mindazoknak, akik részt vesznek a közös vers megírásában. Ám a legnagyobb ajándék ezúttal a VERS maga!
De mi is a feladat? Az első hozzászóló folytassa a fent megadott sort, majd a következő versíró hasonlóképpen egy újabb gondolattal…és így tovább…”
https://www.facebook.com/martfu.varosimuvelodesikozpont
A rímfaragás versírónk Kengyel Éva verssoraival kezdődött. A nap végére 11 verszerető követőnk osztotta meg velünk lelke egy darabját, hozzájárulva ezzel Bálint napi versünk megszületéséhez. A rímekbe szőtt gondolatsort Önök is olvashatják. Reméljük, hogy jövőre még többen csatlakoznak felhívásunkhoz!
A versírásban részt vettek: Köszler Nóra, Bártfainé Sivák Bernadett, Székács Joe, Mészárosné Brigitta, Székács Magor, Erdélyiné Baranyi Ildikó, Molnár Ferencné, Czifráné Petykó Marcsi, Vadász Gabriella, Szűrös Ivett, Dr. Jávorné Tóth Gabriella
Együtt szőtt szép remény
Pamacs felhők szállnak.
Jó lenne festeni a tájat,
itt-ott kéket, itt-ott zöldet,
tarkára az ázott mezőket.
Ázik a teafű, gőze arcom mossa
belengi lelkem édes illata.
Átadom lényem a csendes perceknek,
Kitárom szívem szép szívednek.
Jól esik még egy meleg szoba.
Ablakon kinézek: hófödte táj,
Fagyos ágon megcsillanó napsugár.
Siess tavasz. Hozzál szerelmet és reményt.
Olvaszd fel szívünk dermesztő jegét.
Bár odakinnt a tájat még fehér hó borítja,
de kopogtat már a tavasz mi a reményt hozza.
S közben hallom a tavasz hívó szavát.
A madárcsicsergést és a pillangók szárnycsapását.
Lényem átjárja az édes újjászületés,
Álmom fátylát fellebbenti az ébredés.
Képzeletben sétálok az aranyló napsütésben,
A természet így éled a szivárvány tükrében.
Feloldódok, mint testem a fűrdőhabba’
Tavasz közeleg, illatát már érzem
Lelkem Veled repül, túl a messzeségen…
Árgus szemekkel várok,
mikor köszöntesz be végre?
Jó pár hónap elteltével
hiányod szétéget.
Tudom nem vagy még mellettem,
de én tovább várok reád
az illatod, a hangod,
megbabonáz, mint a szeánsz.
A lelkemnek a fényed,
százezer rózsával ér fel
ma még hó födi a talajt
holnap madárszó mi ébreszt.
Nem kell csak e napot várni,
ha igaz társra leltél,
minden egyes napon
légy hálás a percért.
Az együtt töltött órák,
napok, hetek, évek,
minden veszteségért
kárpótolnak Téged.
Ne várj, keress!
Ne félj, szeress!
Fel a fejjel, megtalálod,
és ha megvan, éld az álmod!
Kezemben egy csésze fűszeres tea,
Minden kortya, mosolyt csal arcomra,
Mézes illata, közben átjárja testem.
Gondolatban ellibbenek messzi, messzi földre.
Illata a konyhát beborítja.
A kandallóban tűz ropog,
test-lélek meleg után sóvárog.
Nemsokára újjáéled a természet,
fák rügyeznek, madarak csiripelnek.
Olyannyira várják ezt sokan,
mint a szerelmet – mámorosan.
Régi-új érzésre vágyik test és lélek,
amit csak egy másik fél adhat meg.
Ölelő karok, szenvedélyes csókok,
olykor túlzó, ám jóleső bókok.
Lassan szedi hát a tél a batyuját:
a természet végre kap új ruhát,
s a szívekről is leolvad a jégpáncél.
Ugyan, mi más kellhet még?
Ázik a teafű, gőze arcom mossa,
bódító illata tart örökre fogva,
aranysárga tükrén megcsillanó arcod,
lassan kortyolom a boldogságot.
Üzenet egy férfi tollából:
Lányok-asszonyok!
Ha Valentin nap
be is végeztetett,
– egy újabb évig,
szívem-lelkem továbbra is,
őszinte tisztelettel Szeret!
